Először is: Hosszú Toll. Igen, sokan kitaláltátok, ez egy indián név; de nem az én (indián) nevem, hanem egy másik személyé, akinek van némi köze a lengyelekhez is. Eredeti, sevanéz, savanéz vagy saunisz alakban (amely törzsből ez a főnök származott) így hangzik: Sat Okh. (Illetve magyarosan írva: Szat Okh, de inkább az általánosan elterjedt lengyel alakot fogom erre használni.) A történet azonban nem is tőle indul, hanem kicsit messzebbről. Mondjuk Stanisława Supłatowicztól.
Stanisława egy lengyel lány volt, akit valamikor a XX. század elején száműztek az orosz hatóságok egy cárellenes szervezkedésért Szibériába. Onnan Oroszország legtávolabbi csücskébe, Kamcsatkára került. Nem tudni, hogyan, de sikerült megszöknie, át Alaszkába. Onnan pedig tovább Kanadába. Itt pedig egy itteni indián törzs a sevanézok, sauniszok vagy sónik fogadták be. Végül összeházasodott a törzsfőnökkel, Leokarkoonomá-val (Magas Sassal), aki a legendás főnök, Tecumseh leszármazottja volt. Több gyermekük született. A legkisebb fiuk volt Sat Okh (Hosszú Toll).
Évekkel később (valószínűleg a ’30-as évek végén) Stanisława elhatározta, hogy még egyszer meglátogatja immár felszabadult szülőhazáját. Felnőtt fia, a kíváncsi Sat Okh is elkísérte. Csakhogy közbejött a háború, és emiatt anya és fia Lengyelországban ragadtak. Sat Okh német fogságba esett, de megszökött, és beállt a Honi Hadsereg (Armia Krajowa, a továbbiakban AK) partizánjai közé, és vitézül harcolt a németek ellen. Aztán sokfelé dolgozott leginkább matrózként egy hajón. Nemigen volt már esély rá, hogy újra hazatérhet. Hivatalos lengyel okmányaiban az anyja nevén élt, persze annak férfi változatát használva, Stanisław Supłatowiczként.
„Igazságot akartam szolgáltatni első hazámnak. Ezért elhatároztam, fiatal barátaim, hogy mesélek róla…”-írta később. (Ezekre a szavakra biztosan emlékszem a könyve bevezetőjéből.) Így hát megírta emlékiratait, szép egyszerű, kalandregényes formában, Ziemia słonych skał (A sós sziklák földje) címen. Ez ifjúságáról szól, férfivá és harcossá éréséről, vadászkalandjairól, arról hogyan kapta első hőstettéért a nevét, hogyan járta az erdőket bátyjával, Tantóval és legjobb barátjával Kukkukurutoo-val (Ugráló Bagollyal). És arról, hogyan cselezték ki a Lovascsendőrség őket üldöző embereit, főleg a Fehér Kígyónak (Wap-nap-aónak) nevezett őrmestert. (Aztán még más könyveket is írt később, mikor már népszerű lett.) Ennek a magyar nyelvű, Delfin-könyves kiadására találtam én rá még régen, gimnazista koromban A sós sziklák völgye cím alatt. Imádtam. A lengyelekhez akkor még nem sok közöm volt, de az indiánokat mindig szerettem akkor is, azóta is. Azt csak utólag, a wikipediáról tudtam meg, hogy akkoriban, mikor először olvastam ezt a könyvet (ha jól számítom ez valamikor 2001-2002 táján lehetett), akkor az író még élt. 2003-ban halt meg Gdańskban. Akkor már mindenhol ismert és népszerű író volt, és tagja az Indián Kultúrák Lengyel Barátainak Társaságának. De hogy visszatért-e még valaha szülőföldjére, nem tudom.
Lehet, hogy ez az egész nem igaz. Lehet, hogy tényleg csak egy Stanisław Supłatowicz nevű lengyel volt ez az ember, aki valahogyan kitalált magának egy indián identitást az írásaiban. Ki tudja? Akárhogy is: szép történet az övé. (Jiří Menzel, a nagy cseh filmrendező szereti idézgetni egy híres cseh író, Vladislav Vančura egy mondatát: „Egy történet bája nem abban van, hogy igaz, hanem abban, hogy terjesztik.”) És ezért gondoltam úgy, mint elsősorban az indiánok és másodsorban a lengyelek nagy rajongója, hogy érdemes megemlékezni róla.
Én is most ide jöttem Polákországba, hogy erről a szép és érdekes helyről és az itteni érdekes emberekről odahaza maradt indián testvéreimnek hírt adjak.
Vagy kezdjek neki inkább másként?
Elvégre most nem elsősorban mindenre rácsodálkozó indiánként vagyok itt (bár világéletemben az akartam lenni), hanem történészként. Elsősorban Ráday Pál nyomában járok.
Ráday Pál Rákóczi Ferenc fejedelemnek volt a legfőbb diplomatája, néha meg kancellárja és titkára, sőt talán jó barátja is. De mindenképpen egyik legbizalmasabb híve. Többször járt követségben a zavaros helyzetű Polákországban. 1704-ben a menyasszonya, 1705-ben már ifjú felesége, Kajali Klára oldala mellől szólította el a fejedelem a haza nevében. És a fiatal, nagyaeszű nógrádi nemes ment is. Vállalva a veszélyeket, a kalandos utakat titkárával, Kandó Zsigmonddal és inasával, Marcival járta be fél Lengyelországot, megbízását mindig híven teljesítve. (Időnként vágyakozó leveleket írva az asszonynak.) Találkozott a lengyel és az éppen itt-tartózkodó svéd királlyal is, meg a porosz uralkodóval, meg Elżbieta Sienawskával, a fejedelem titkos barátnőjével, és mindegyikükkel tárgyalt is.
Érdekes, sokoldalú ember lehetett. Később is még sok mindennel ismertté tette a nevét: de sosem hadi, hanem diplomáciai, vagy adminisztratív dolgokkal. Például kidolgozta a katonák szabályzatát, levelezett külföldi diplomatákkal, másolta Rákóczi leveleit, felügyelt a Nemesi Társaságra (ami a fejedelem testőrsége, és a jövendő tisztjeinek képzője volt egyben). És mindemellett még költő is volt: áhítatos, vallásos verseket írt.
És most beszélhetnék Rákóczi többi ideküldött diplomatájáról, Bercsényi Miklósról, Nedeczky Sándorról, Brenner Domokosról, Jakob Krayról, Máriássy Ádámról és Jávorka Ádámról is. De majd megírom róluk, amit kell a maga helyén. Elég az hozzá, hogy miattuk vagyok elsősorban itt.
Ja. Ráday Pál, fejedelmi utasításra naplót vezetett a követségeiről. 1710-ben például Törökországba ment, hogy Benderben felkeresse az oroszok elleni harc során ott rekedt svéd királyt. Az erről szóló naplójának, jegyzeteinek címe: Benderben menő utazásomnak Diáriuma. Innen jön a fejlécen olvasható cím.
(Stara Warszawa= Régi Varsó. Ez meg egy szójáték akart lenni.)
A Sós sziklák völgye nekem is meghatározó olvasmány élményem volt.
VálaszTörlés