Nem kell olyan óriási rendezvényre gondolni, mint egy nagy általános Táncháztalálkozó Budapesten tavasszal, csak egy olyan fesztiválszerűségre. De ezt egy részetek, akik ezt a blogot olvassátok, már úgyis tudja. Nem baj, ezt most a többieknek mondom.
Visszatértünk a jó ebéd után a művházba. Éppen akkor kezdődött a táncoktatás.
A szilágysámsoni hagyományőrző együttes ifjú tagjai tanítottak belső lábas szilágysági táncokat. Be is álltunk ebbe. Aniáról tudtam, hogy nem lesz különösebb gondja ezekkel. Magdát figyeltem tehát. Egy szót sem értett abból, amit az oktatók magyaráztak, de mivel elég szemléletes volt az egész, elég jól megmutattak mindent, meg aztán Magdának, úgyis mint színésznőnek, úgyis mint régi táncházasnak van érzéke ilyesmihez, ezért ő is hamar vágta, hogy mit kell csinálni. Meg aztán megörült, mikor mondtam, hogy ez ám annak a régiónak a tánca, ahonnan Báthory István is származott.
Még jobban ment neki a sóvidéki forgatós. Azt nagyon szerettem vele táncolni. Szépen elegánsan ment minden. Amennyire meglepődtem rajta, annyira örültem neki.
Közben mindjárt kezdődik a gálaműsor is, amire egymás után szállingóznak az emberek. Vannak közöttük ismerősök, bár korántsem mindenki, akire számítottam. Itt van például Timi, a székelykersztúri bombázó, meg László Csaba, a nagy székely mester, meg Kodoba Florin, de mint kiderült, ő is csak közönségnek jött most. (Kamila mint régi haverrel társalog Florinnal, méghozzá magyarul, amit persze mindketten kicsit törve beszélnek, de jól megértik egymást.) Aztán itt van az elképesztően jóképű és népszerű, és különös kisugárzással rendelkező Tibi Feketelakról. (Talán nem sértődik meg, ha elmondom: sokáig Marha Tibor néven élt, csak két éve változtatta meg a nevét Feketelaki Tiborra.) Nincs viszont itt például Călin, akit egy időben valamiféle lelki tanítómesteremnek tekintettem, hát persze hogy nagyon szeretnék vele találkozni. (Akik nem ismerik, azoknak elmondom, hogy Călin félig (apai részről) román, félig (anyai részről) magyar, ezért van román neve, mindamellett székely, örmény és szász vér is csörgedezik az ereiben, szóval nála erdélyibb erdélyit alig találni. Négy éve ismerem, de egy koreográfus sem volt még ekkora hatással rám, filozófiailag. Talán csak Gábor, aki évekig a szobatársam és gondolatébresztő vitapartnerem volt.) Ajdárt hiányolom innen; jó lenne megkérdezni tőle, mi újság indián testvéreinkkel Budán, és mit tervez ő a közeljövőben. (Annyi bizonyos, hogy Ajdár itt, a szülőhelyén tervezi felverni a wigwamját, ha befejezte az egyetemet.) Aztán meg Oglán bátyóról és Törpilláról is biztos tud valamit, akik egy ideje Londonban vannnak; ha minden igaz, decemberben akarnak hazatérni. De az otthon maradottakról is keveset hallok. (Nem tudom például, hogy Erdőjáró a Decathlonban dolgozik-e még. Hogy Szíla tervez-e belekezdeni egy új egyetemi szakba, és hogy elhozza-e néha a próbára Paprikást, a pici nyulat. Vagy hogy Csini jár-e még haza Kolozsvárra, amikor tud. Szelidecske szokott-e néha hegedülni a próbán. Maminti tervez-e új előadást az Apró Színházzal. Hogy Fülig Bandi és Szépszemű Anka milyen próbákat tartanak mostanában. Hogy Feketerigócska tanít-e valahol éneket, Mesellő matekot, Bella táncot. Hogy Csubakka hová cipeli éppen a nagy hangfalakat. Vacskamati és Mikkamakka, a székely motoros terveznek-e Írországba menni. Hogy mekkora most Manyó kisfia. És mit csinálnak Rucska, Jeszi, Tamkó? És így tovább, és így tovább. Erről mind jó lenne most kifaggatni Ajdárt, ha itt lenne.)
Itt van viszont egy csomó ismerős Kalotaszentkirályról. Például Réka, akivel olyan jókat tudtunk ott beszélgetni ebéd közben. És a szép Kinga, akivel már nagyon szertettem volna újra találkozni.
A műsor? Az igazán szép volt. Nyugatról kelet felé haladva járta be Erdélyt, azaz Bihartól Gyimesig, méghozzá nemcsak táncegyüttesekkel, hanem hagyományőrző, illetve adatközlő táncosokkal is. Sajnos nem jegyeztem meg minden együttes nevét, sem azt, hogy mit táncolnak, így most nem is tudom visszamondani. A másik, ami jó lett volna akkor, ha sikerül Ania és Magda mellé ülnöm, hogy tolmácsolhattam volna nekik, hogy mit látnak éppen. Itt azonban Magda megint szerzett egy meglepetést, ahogy utólag a műsorról beszélgettünk, kiderült, hogy annak ellenére, hogy mivel kevés magyar vagy román beszédet hallott eddig, kevésbé hallja, hogy mikor beszél valaki magyarul, mikor románul, a zenében már hallja a különbséget, és a viselet, meg a mozgás alapján is, gyorsan megállapítja, hogy melyik volt magyar tánc, melyik román. Egyébként csak két román tánc volt, mindkettő bihari, az egyiket az Ördögtérgye adta elő, a másikat egy bihari falu hagyományőrzői. A többi tánc: mindenféle szilágysági (szilágysámsoni), kalotaszegi (ha jól emlékszem bodonkúti), mezőségi, Küküllő-menti, marosszéki székely és gyimesi magyar tánc volt. Gyimesről természetesen Kicsi Kótáék (Blága Károlyék) jöttek el. Az előadók meg többnyire kolozsvári együttesek voltak, úgymint Ördögtérgye, Bogáncs, Zurboló, stb. Akik Réka szerint nem egy esetben úgy vannak egymással, mint a kutya a macskával, illetve, mint mi, a Bakony Táncegyüttes voltunk régen a Veszprém Táncegyüttessel, illetve ők velünk. (Nem tudom, most is így van-e, régen jártam arrafelé.)
Na, aztán a végén még Berecz András is megjelent a színpadon. A nagy, huncut Berecz András, aki minden mai önjelölt stand up comedy-sztárt kenterbe ver. Na de itt volt igazán kár, hogy nem ültem a lengyelkék mellett, mert tudtam, hogy nem fognak egy szót sem érteni belőle, amit mond. De az is biztos, hogy lefordítani sem tudtam volna, ezt a sok sziporkát. Nem, az lehetetlen lett volna. Már csak a fuldokló röhögés miatt is. Így aztán felváltva kapaszkodtam a székbe, hogy le ne forduljak róla a nevetéstől, majd meg azon gondolkoztam, hogy vajon egy külföldinek elég szórakoztató-e maga az ember amit csinál, így ha nem érti a szöveget. Hamarosan azért választ kaptam a kérdésemre.
-Facet jest po prostu cudowny. (Ez a pasas egyszerűen csodás.) – mondta Magda. De azért hozzátette, hogy kár hogy nem értette a történeteket, amiket mesélt. Hát, mondtam erre, elmondhatom miről szóltak, de hát azt a sok poént, a körítést úgysem tudom visszaadni.
Utána táncház következett. Az pedig igazán király volt. Kezdődött az egész moldvaival, hogy mindenki jól belemelegedjen, aztán folytatódott egy bihari renddel, hogy mindenki jól leüljön. Na persze, nem, nem azért. De az az igazság, hogy a falusi románokon és az Ördögtérgye néhány tagján kívül nem igazán ismerte senki ezeket a táncokat. De még nézni is szórakoztató volt őket, meg hallgatni a tölcséres hegedűk szép hangját.
Aztán jött sorban a többi, ahgy az ilyenkor lenni szokott. Tudtam, hogy Ania nagyon szeretne velem mezőségit táncolni, hát arra őt kértem fel. De aztán Magdát sem hagytam ülni, megtanítottam a székire. De a legjobb talán mégis a kalotaszegi volt Kingával. Azt az egyet sajnáltam, hogy Florin most nem játszott egyáltalán, de hát érthető, nincs most itt a bandája. Se Ştefan, se Mihai, se Laurenţiu, se Puki, se Mircea. Így főleg a Heveder és a Harmadik zenekarra maradt a zenélés. Persze jól jártunk velük, mert például a Heveder tényleg az egyik legjobb banda az erdélyiek közül, már a mi generációnkból.
Az érdekes az volt, hogy milyen gyorsan váltották egymást a zenekarok, azaz, ha az egyik kidőlt, rögtön helyére állt a másik, minden lacafacázás nélkül. Ami viszont azt is jelenti, hogy így meg a táncosoknak volt kevesebb ideje szusszanni, de legalább nem voltak üresjáratok.
Azért néha így is jutott idő, a pihenésre, beszélgetésre is.
-Te Meder, tudsz te felcsíkit táncolni? – kérdezte Ágota.
-Öööö… Nem igazán.
-Akkor meséld el, honnan tudsz lengyelül. Hallottam a büfében, mikor azzal a lánnyal beszéltél.
Ágota nagyon szépen nézett.
-Jó – mondtam – üljünk le!
És leültünk. Elmeséltem neki a történetemet. Aztán ő is az övét. Jókat nevettünk.
-És ez a Meder név?
-Ja, az valami kirgiz diák neve volt, aki együtt lakott az édesapámmal Moszkvában. Hát valahogy így…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése