2010. november 24., szerda

Utazás

„Szeretném, ha mindazokon a helyeken el lehetnék temetve, ahol jártam és valaha járni fogok.”
(Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba. Körner Gábor fordítása)

19-e, péntek. Indulás Kolozsvárra. Az út szörnyen hosszú ezért korán indulunk. Az útitársak: három lengyel lány (Ania, Magda, Kamila), akik mindhárman Białystokból jöttek, de most Warszawában laknak. +Egy összevissza csavargó magyar legény, aki ki tudja honnan jött, és ki tudja hová megy. Mind a négyen régi táncházas arcok.
Bővebben: Ania: egy teaházban dolgozik; ír táncos, operarajongó, közvetlen úticélja Kolozsvár. Távolabbi úti cél: Sepsiszentgyörgy, ahol a Háromszék Táncegyüttesnek fog ír táncokat oktatni, és a Háromszék Táncegyüttestől fog magyar táncokat tanulni.
Kamila: elképesztően energikus orvostanhallgató, néptáncos. Az erdélyi táncok és az erdélyi magyar folk-arcok ismerője. Másfél év alatt meglepően jól megtanult magyarul is. Ő vezet, mert egyrészt övé a kocsi, másrészt csak neki van jogsija.
Magda: színésznő, több bábszínház, valamint a Scena Lubelska 30/32 állandó fellépője. A varsói francia táncházak egyik nagy szervezője. Bejárta már, mint cserkész Polákországot, mint lelkes utazó az Ibériai-félszigetet és Skandináviát. Erdélyt és a magyar Táncházmozgalmat még kevéssé ismeri, de a barátai annyit áradoztak róla, hogy úgy gondolta, megnézi magának.
Meder: régi táncházas magyar legény. Élete egyesek szerint egy Cseh Tamás-ballada, mások szerint egy Andrzej Stasiuk-regény. Mit keres Polákországban? Nyilván magát. (Ezt egy régi haverja mondta, aki az utóbbi időben nagyon megharagudott rá, és ezt a mondatot lesújtó kritikának szánta). Hogy miért megy Kolozsvárra? Ez egyértelmű. Hogy visszajön-e Warszawába? Na, azt még nem tudni.
Az útvonal:
Warszawa→Radom→Rzeszów→Dukla
(Kedves Fonósok! Emlékeztek a Duklai-hágóra? Azon át jöttünk be Polákországba. Most ugyanazon az úton megyünk az ellenkező irányba. De nyilván nem véletlenül juttok itt megint eszembe. Mellesleg a Kalandozók-vers is összefüggésben áll ezzel a hellyel, de hát ezt úgyis tudjátok.)

„Nevek közt utazunk a tiszta idea oldatában. A valóság nem fejt ki ellenállást, így hát minden történet, minden egymásutániság, az ok és okozat minden régi házassága egyformán jelentéstelen- (…) Nem lesz történet a kezdet ígéretével és a vég reményével. A történet a bűnök megbocsátása, a balgák vigasza, de elhal a nappal emelkedő fényében. A sötétség vagy a vakság értelmet ad a dolgoknak, míg az elme kénytelen utat keresni a sötétségben, és világít magának.”
(Andrzej Stasiuk: Dukla. Körner Gábor fordítása)

De menjünk tovább, mert sosem érünk oda! (Innentől egy kicsit gyorsabban haladunk, mert itt vége a borzalmas lengyel utaknak, jönnek a remekül kiépített szlovák utak. De sokszor voltam én itt T-U-R-I-S-T-A!)
(Lulu kedvéért: )
http://www.youtube.com/watch?v=FbvFjqtPx00&playnext=1&list=PLAAA10EFBCCAE0438&index=38

Dukla→Eperjes/Prešov→Sáros/Šariš→Kassa/Košice→Tornyosnémeti
(Hamarosan átérünk Magyarországra. Kamila nem győz áradozni a jól megépített és karbantartott magyar autópályákról, hogy micsoda minőségiek, és milyen szépen lehet rajtuk suhanni. Hízik a májam a hazafias büszkeségtől. No lám! Minek panaszkodunk mi annyit, mikor van, amiben ezek szerint jók vagyunk, jobbak, mint a polákok?!)

Tornyosnémeti→Zsolca→(Miskolcot, Debrecent kikerüljük)→Derecske→Berettyóújfalu→Biharkeresztes
(És íme már a Partiumban vagyunk!)

Biharkeresztes→Nagyvárad→Királyhágó
(Itt kellene most megállni, és a hegytetei vendéglők valamelyikében megenni néhány mici-et, hogy érezzük, hogy már Erdélyben vagyunk. Sajnos azonban, nincs időnk erre. Mics helyett be kell érnünk néhány soványka szenyával.)

Királyhágó→Bánffyhunyad/Huedin→Gyalu/Gilău→Kolozsvár/Cluj
(Már eléggé sötét van, ezért nem tudjuk megcsodálni Bánffyhunyadon a cigánypagodákat. Nade majd visszafelé.)

Útközben jókat beszélgetünk. Leginkább mesélek Magdának, aki először jár errefelé, arról, hogy miért is olyan fontos nekünk magyaroknak Erdély, miért szeretjük az itteni táncokat, miben hasonlít az egész a polákoknak Litvánia és a Keleti Végek iránti romantikus nosztalgiájához, stb.
Igaz, Magda először a táncokról kérdezett, hogy hogy van ez a magyarokkal és a románokkal, kik vannak többen, és kik merrefelé meg ilyesmi. Én meg a magam természetes módján mesélni kezdtem, de Kamila közbevágott.
-Jezu, Meder, nem láttam még olyan magyart, aki ilyen kevés szóval elintézte volna azt, hogy Erdély valamikor Magyarországhoz tartozott! Mindenki, akivel eddig beszéltem, egy órán keresztül, kereplő módjára zúdította a panaszt, a nagy igazságtalanságról, ami titeket, ért, te meg csak egy mondatban térsz ki erre?
-Na jó, de azt hittem, ezt úgyis mindenki tudja. Főleg ti. Mindnyájan eleget beszéltetek már magyarokkal ehhez. De különben sem erről kérdeztetek.

(Egyébként is. Nem fogok nagy területek elvesztéséről hosszú panaszokat mondani egy olyan nemzet képviselőinek, amely nemzet egész államát, állami önállóságát vesztette el 123 hosszú évre. Ez akkora, sokk, történelmi trauma, amit én ésszel alig bírok felfogni. Főleg, hogy ez az állapot sokáig elég véglegesnek tűnt, mindenki számára. (Na nem úgy, mintha az érintettek valaha is beletörődtek volna a dologba.) Na, nem mintha ez a mi fájdalmunkat kisebbítené, de hogy miért fáj ez nekünk, arról Bibó István és Száraz György álláspontját vallom a magaménak. Erről ennyit.)
És már meg is érkeztünk Kolozsvárra. De lehet, hogy most jön a neheze. Mert meg kell találnunk a szállást. De ez is könnyebben megy, mint azt vártam. Még szerencse, hogy nem paráztunk ezen egész úton, hogy nem tudjuk, hová kell menni. Tudtuk, hogy nem fogunk elveszni. Végül is egy Waldorf-iskolában kaptunk szállást. A Waldorf-iskolák pedig általában vidám helyek. Egy ottani tanítónéni fogadott minket, Emese, aki valamikor szintén az Ördögtérgye táncosa volt. Most itt lakik a suli felett, egy szolgálati lakásban. Az igazság az, hogy nem tudjuk eléggé megköszönni a segítségét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése