Táncszínház (december 2. csütörtök)

Ma Grzesiek megalapította a (szerinte) első lengyel Táncszínházat. Ez most ünnepélyesen hangzik, de igazából nem volt semmi ünnepélyesség a dologban: egyszerűen arról van szó, hogy elhívta néhány barátját egy beszélgetésre egy új projektről.
Az embereket erre a projektre Grzesiek választotta ki. Grzesiek évek óta vezet mindenféle táncoktatásokat táborokban meg Warszawában is. Volt tehát alkalma kifigyelni, kik azok, akik rendszeresen visszajárnak, és vevők lennének valami színpadi akcióra is ezekkel a hagyományos zenékkel, táncokkal, szóval akiknek indíttatása és tehetsége is lenne az egészhez. Olyanokat akar bevonni a dologba, mint Kamila, aki „profi” táncos, és többféle hagyomány ismerője; Magda, aki színésznő, (az egyik útitársam Kolozsváron); Szymon, aki művelt történész, a magyar és a lengyel folklór ismerője, de diákkorában színjátszóköri tag is volt. Illetve a Dom Tańcából, a Scena Lubelskából és a Pawiarniából ismert társaságból: Kasia Staniszewska, Rafał, Patryk, Kasia Lindner, Kasia Żytomirska, meg még néhányan. Közülük most Kamila, Patryk és Szymon voltak ott, illetve még három lány, akiket nem ismertem: a szőke Anka, a fekete Marta és Anuśka, aki lengyelországi pravoszláv vallású, ruszin anyanyelvű lány. (Nem tudom, hogy a bojkók, vagy a lemkók közül jött-e.) Rafał sajnos nem tudott ideérni, mert elakadt a nagy hóban. Na és persze még ott voltam én is. Szívesen részt vennék én is egy ilyen projektben, lévén amatőr néptáncos és még amatőrebb színjátszó és még annál is amatőrebb költő. De hát nem leszek annyi ideig Warszawában, hogy engem is oda lehessen tenni a szereplők közé. Így hát egyelőre csak figyelem, mi történik. Érdekes lehet, hogy hogyan gondolják a táncszínházat errefelé.
Szóval a Scena Lubelska 30/32-ben gyűltünk össze. Grzesiek rögtön beszélni kezdett a tervről, amit már régóta forgat a fejében, de nem csak arról.
-A tánc – kezdte – mindenekelőtt a buliba való, merthogy eredetileg erre szolgált, a szórakozásra. Na jó, néhány helyen vallási vagy mágikus funkciói is vannak. De az a fajta néptánc, amivel mi foglalkozunk, mindenekelőtt egy szórakozási forma volt. Ezért szervezünk táncházakat, hogy továbbéltessük eredeti funkciójában. Ha viszont az egészet színpadra visszük, akkor kicsit megváltozik a helyzet. Akkor már nem biztos, hogy ez a fajta tánc megáll magában, mert a néző számára az, hogy szüntelenül pörgünk egymás körül, nem sokat mond. Hamar elunja. Ezért kell, hogy ilyenkor legyen valami kerete a táncnak, hogy elmondjunk vele egy történetet, kifejezzünk vele egy érzelmet.
Figyeltünk, hogy mi lesz ebből. Grzesiek folytatta:
-Na persze nem olyan formában, mint ahogyan azt manapság a mai együttesek teszik. Az olyan mesterséges. Sematikus. Nem is beszélve arról, hogy előre gyártott sémák közül válogatnak, nem túl széles tematikában. Így ebben a formában ez is unalmas.
(Itt a lengyel együttesekre gondolt, akik „népinek” nevezik magukat, de az autentikus népzenéhez és főleg tánchoz nem sok közük van. Ugyanezt hallottam Kamilától is, nem is olyan régen.)
-Tehát olyasmit akarok létrehozni, ami elmond egy történetet.
És aztán elmondta, hogy egy Odüsszeusz történetén alapuló színházi előadást akar létrehozni. Odüsszeusz nyughatatlan ember volt. Nem tudott megülni egy helyben. Évekig bolyongott a világban, míg végre hazajutott. De később megint útrakelt. De akkor már hamar hazajött. És még többször ment rövidebb utazásra. Ez valahogyan emlékeztet arra – Grzesiek szerint – ahogyan a mazurka elterjedt a világon. Több hullámban. Az egymást követő lengyel emigrációk kivitték magukkal, aztán később ez a fajta zene és tánc mindig visszatért egy idő után Polákországba, esetenként megváltozott formában, esetenként visszahatva az eredeti kiinduló zenére és táncra. Szóval itt egész Európára kiterjedő, szerteágazó és egymásba fonódó hatásokról van szó. Tehát: a projekt valami olyasmi lenne, ami erről a vándorlásról és tapasztalatgyűjtésről mesél táncos formában. Odüsszeusz mazurka formában, de nem csak abban.
Na már így is túl sokat tudtok. Pedig nem akarok minden poént előre lelőni. Habár azt nem tudni, mikorra lesz ebből a projektből valami, mikorra kerül színpadra, illetve, hogy Magyarországon lesz-e majd akkor valaki, akinek eszébe jut, hogy ezt mindenképpen meg kellene nézni. Szóval, talán nem is olyan nagy baj, ha most írok részletesen arról, hogy miket tervezget Grzesiek. Mondta, hogy sok kész terv van a fejében, csak egyelőre nem tudni, hogyan lehet őket megvalósítani. És hogy elsősorban a táncra vagy a színjátszásra kell-e rágyúrni, a megvalósításhoz. Meg aztán zenekart sem lesz egyszerű találni a dolgokhoz. Sokan vannak ugyanis, akik jól játszanak lengyel zenét, ebben az előadásban azonban nemcsak lengyel zenére lesz szükség. Lesznek benne portugál és francia elemek. És még ki tudja mi mindenféle. Ahogy végignézek ezen a társaságon, sokminden szóba jöhet, hiszen, akik itt vannak annyiféle dologgal foglalkoznak, és valamennyit mindegyikük hozzátehet a maga tudásából az eredeti koncepcióhoz. Feltéve, ha mindenki elég lelkes és kreatív lesz a részvételhez. Az is lehet, hogy lesznek itt ír és magyar elemek is. (Mert nyilván Ania is be lesz vonva a szervezésbe, ha majd visszatért Sepsiszentgyörgyről. Ő elsősorban az ír dolgokhoz ért. A magyar táncokkal többen is foglalkoztak, de igazán jól leginkább a moldvaiakat tudják azok, akiket én ismerek.)
Mindenesetre Grzegorz mással is készült.
-Hogy mi mindent lehet, elmesélni, megmutatni tánccal, arra hoztam néhány példát is.
És a laptopjáról mutatott néhány érdekes felvételt, amik a maguk nemében zseniálisak és eredetiek, és tényleg inspirálók lehetnek.
Mik is voltak ezek:
1. Wacław Niżyński: Tavaszünnep. Nem tudom, lehet-e ezt balettnak nevezni. Mindenesetre általában balett-táncosok szokták előadni. De ez megtévesztő. Azt mondják, ez volt az a mű, ami radikálisan megváltoztatta a táncról, a mozgásszínházról alkotott képet az emberek fejében, a XX. század első felében. Egy forradalmi mű volt. Hol is kezdjem? Lényeg, hogy ez a Niżyński, aki varsói lengyel srác volt, nagy tehetségének köszönhetően az orosz balett nagy mesterének, Szergej Gyagilev társulatának lett a tagja. Ez a Tavaszünnep volt az egyik első önálló műve, de ezt is Gyagilevékkel mutatta be Párizsban, 1913-ban. A premieren kitört a balhé. A közönség egy része fütyült és kiabált a szólótáncos csaj erre meg akart pattanni, de Gyagilev visszazavarta a színpadra, így az előadás végül is végigment. És már akkor is voltak néhányan, akik felismerték, hogy mekkora nagy forradalmi mű volt ez. De mi volt ennek az egész viharos reakciónak a kiváltója? Egyszerűen az, hogy ez a mű nem egy klasszikus balett. Az a mozgás, amit a táncosok bemutattak, a maga súlyosságával sokkal közelebb áll a néptánc természetességéhez, őserejéhez, mint a klasszikus balett szó szerint elrugaszkodottságához. Például a táncosok itt nem járnak lábujjhegyen, nem néznek folyamatosan az ég felé, nem piruetteznek, nem feszítik le a lábfejeiket, és így tovább. Ehlyett dobognak a színpadon, hogy az egész terem dübörögni kezd, egymás övébe kapaszkodva forognak, teletalpon ugrálnak, medvebőrökbe öltözve vicsorognak, és így tovább. Csupa olyan dolgot csinálnak, ami nekünk, akik a magyar táncszínházhoz szoktunk, természetesnek tűnik. De akkor ez egy reveláció volt. (Vagy hogy kell ezt szépen magyarul mondani?) A klasszikus balett finomízlésű kultúrsznob rajongói ezen voltak annyira kiakadva. A történet maga amúgy nem bonyolult: egy pogány ősszláv tavaszi rituáléról szól, két törzs férfiai majdnem összeverekszenek, de a csajok, ahogy ez lenni szokott, nem hagyják. A végén, pedig, mikor legnagyobb a buli, kiválasztanak egy lányt, egy párszor körbetáncolják, és a végén feláldozzák.
2. David Parsons: Fine Dining. Érdekes modern, vagy posztmodern táncszínház ez is, egy amerikai koreográfus fenegyerektől. Az egész nagyjából arról szól, hogy két helyszínt látunk felváltva. Az egyik: egy nagyon előkelő étterem elegáns, gyertyafényes helyisége, ahová egy öreg házaspár érkezik. Kellemes klasszikus zene szól, minden csillog villog. A vendégeket egy fiatal pincér szolgálja ki (ez maga Parsons). A pincér időről időre eltűnik. És itt jön a váltás: a pincér megjelenik a másik helyiségben, ami koszos, cigifüstös, pókhálós. Ide meg egy érdekesen kinéző társaság érkezik, fiúk és lányok, akik mintha egy Rejtő-regényből léptek volna elő. A viselkedésük, hát nem a legelőkelőbb, de a mozgásuk eszementül szórakoztató. Átbukfenceznek az asztalon, átmásznak alatta, kihúzzák egymás alól a széket, egyre képtelenebb dolgokat csinálnak. A pincér régi haverként együtt állatkodik velük. Snitt. Megint az előbbi elegáns helyiség, elegáns zenével, stb.; a pincér felveszi a rendelést. Snitt. Megint a második helyiség, megy az ökörködés nagyban, egyfajta modern gépzenére. Közben ott van melletük a konyha is, ahol a szakácsok hasonlóan állat módon dolgoznak, szórakoznak a hűtőszekrényekkel, és a mindenféle kajákkal, belehamuznak a levesbe cigivel stb. Snitt. Megint az első helyiség; a pincér kihozza az ételt.. És így tovább. Az ugrálás a két helyszín között a legviccesebb. De hogy mi mindent lehet csinálni az asztal mellett, az néha egészen ötletes.
3. A következő felvétel a Bihari János Táncegyüttes 50 éves jubileumi műsorán készült. Foltin Jolán: Bujócska című koreográfiája. Ezt még nehezebb leírni. Lényeg, hogy sok lány és három fiú táncolja, mindenféle gyerekdalok dallamára, mint az „Egy boszorka van”, a „Hej, Kereki, Kereki” meg ilyenek. A lányok szinte végig egy helyben állnak, illetve lépkednek, a kezükkel végeznek érdekes mozgást, mintha szolmizálnának, vagy a saját tenyerük mögé akarnának elbújni. Közben időről időre felbukkan egy-egy fiú, aki megpróbál a lányok között elrejtőzni. Többnyire közben összevissza csapásol, általában eleki meg méhkeréki módra. (Nem tudom, próbáltatok-e már észrevétlenek maradni úgy, hogy közben folyamatosan csapásoltok. Nehéz.)
4. Novák Ferenc: Ninive. Ez az ismert lánykéréses dal táncban elbeszélve (Mikor az apa nem adja a lányát a kérőnek, sőt hívja a katonáit, akiktől a kérő nem fél.) Annyival erősebb annál, hogy itt táncban van elbeszélve, hogy a bátor legénynek hogyan kell széjjelvernie a leendő apósa két csatlósát, hogy megkaphassa a lány kezét. De ez a szétverés a legjobb az egészben: egészen konkrétan a gyimesi jártató lépéseivel van megjelenítve, ahogy legyőzi, megalázza, őket, kicsavarja a kezeiket, és láncra fűzi őket. Ez elképesztően izgalmas látvány ezt megjeleníteni. Na de ez így elmesélve megint nem olyan jó. Egyébként a női főszerepet Fabióla játssza, aki nekem régi jó ismerősöm. Viszont nem kis fejtörésbe került, hogy elmagyarázzam, mit jelent az a Ninive tulajdonképpen, és miért ez a címe, hogy itt az nem egy asszír város neve, stb, stb.
Figyelem az embereket. A felvételeket lelkendezve fogadják, de hogy magához a tervhez mit szólnak, hogy valami hasonlót csináljanak ők is, azt egyszerűen nem tudom leolvasni az arcukról. Lelkesek? Meglepődtek? Vajon már ötletelnek, mit tudnának hozzátenni az egészhez? Nem tudom.
A projekttel kapcsolatban meglátjuk még, mi lesz. Én csak azt sajnálom, hogy nem vehetek ebben részt teljesen, legfeljebb az előkészítés egy részében. Azon töröm a fejem, mivel segíthetnék az egészben Grzesiekéknek. Meg azon, hogy milyen jó lenne, ha nem csak én lennék itt, hanem több Fonós táncossal együtt tudnánk beszállni, ebbe a buliba. Sokat hozzáadhatnánk, nem is csak mint táncosok. Mert végül is a színház, a színjátszás, a mozgásművészet sem idegen a mi csapatunktól. Csak ezt eddig még sehol nem tudtuk kihasználni. Valahogy sosem sikerült olyan műsort vagy koreográfiát készítenünk, ahol ez teljesen megmutatkozhatott volna. És még csak nem is mindig rajtunk múlott.
(Pedig szerintem valami olyasmi előadást lenne jó csinálni akár, ami Jancsó Miklós hőskorát idézi.)
Töröm, töröm a fejem, de még nem jutottam semmire. Idehozni Warszawába a z együttest nem nagyon lehet hosszabb időre, nem tudnánk együtt próbálni ezzel a táncszínházzal. Mégis jó lenne, ha elkészül ez az Odüsszeusz-darab, legalább a bemutatóra elhívni néhány magyar barátomat is. (A Fonón kívül Gábort meg Călint is szívesen elhoznám ide. De talán még a D’Coeurt is.) Ki tudja, lehet, hogy nagyon inspiráló lesz. Csak legyen előbb persze kész.